Szomorúan értesültünk, hogy Czigány Magda, Művészettörténész, az Imperial College London Könyvtárának nyugalmazott főigazgatója, a In Memoriam Gábor Dénes elismerésben részesült szakember, július 11-én éjfél előtt 8 perccel, a Mount House idősotthonban, Shrewsburyben, Angliában (hivatalosan, az orvosi igazolás szerint július 12-én) elhunyt.

A szegedi egyetemen volt magyar–művészettörténet szakos hallgató, mikor az 1956-os forradalom következményeként emigrált, és Londonban fejezte be az egyetemet. 1962 és 1969, majd 1973 és 1983 között a University College könyvtára képzőművészeti és művészettörténeti gyűjteményének szakreferense, 1983 és 86 között az intézmény igazgató-helyettese is volt. 1970 és 1973 között a kaliforniai Berkley Egyetemen tanított művészettörténetet. 1986 és 2000 között a londoni Imperial College könyvtárának főigazgatója.

Férjével, az irodalomtörténész Czigány Lóránttal közösen 1965 és 1988 között a Londonban általuk is (valamint Siklós Istvánnal, Szabó Zoltánnal, Cs. Szabó Andrással) alapított Szepsi Csombor Kört tartották életben mint a nyugati magyar emigráció egyik legrangosabb műhelyét. A Kör történetét, a londoni emigráció kulturális eseményeit több kötetben fel is dolgozta (A tűzmadár fénylő emléke, 2006; Kényszerű tanulmányúton, 2007; Szigetmagyarság – Londoni magyar sziget, 2012).

2010–11-ben gazdagodhatott általa intézményünk emigráns gyűjteménye: Czigány Lóránt hagyatékát, a Szepsi Csombor Kör dokumentumait, valamint Cs. Szabó László naplóit szerzeményezhettük.

Kívánságai szerint, el lesz hamvasztva és férje mellé a Farkasréti temetőben helyezi leányuk örök nyugalomra.

A Magyar Tudományos Akadémia folyóiratában megjelent írásával búcsúzunk:

TALÁLJUK FEL A JÖVŐT! – FELFEDEZŐÚTON GÁBOR DÉNES KÖNYVE KÖRÜL

Czigány Magda az Imperial College London könyvtárának ny. főigazgatója

Egy professzori székfoglaló előadás

Akik látták a vékony, mozgékony embert dinamikus léptekkel céltudatosan áthaladni a campuson, el sem tudták képzelni, hogy az eddig feltartóztathatatlanul dübörgő belső lépések lassan tétovább mozdulatokká szelídültek, hogy tudományos célkitűzései elérésénél fontosabb lett számára az emberiség jövőjének mérlegelése és a válaszra váró „miértek” sokaságának megjelenésével önmaga felelősségre vonása. Pedig nem titkolt el semmit, aggályait mindenkivel megosztotta. Mint Beöthy Ottónak írt levelében megfogalmazta: „Azt mondhatnám, hogy csak 1949-ben kezdődött az életem, amikor végre egyetemi pályára tértem, először mint rendkívüli tanár, később mint rendes. Mellékelem, meleg üdvözlettel a nyilvános székfoglaló beszédemet, amelyet egy évvel ezelőtt tartottam. Ebben végre megengedhettem magamnak, amit a mérnökök soha, és a fizikusok is csak ritkán engedhettek meg maguknak, hogy otthagyjam kissé a kaptafát és beszéljek egy kicsit a világnézetemről.”1 A kibeszélés lehetősége felszabadította, vállalta a parallel élet küzdőterét.

Folytatás >>